Amikor semmi remény, semmi jövőkép akkor írj. Viszonylag olcsó elfoglaltság, ha nem számítanánk az Internet előfizetési díjat, de hát arra az álláskereséshez is szükség lesz. Mert már megint ki akarnak rúgni. Ez tulajdonképpen nem újság, az újság most az, hogy mindezt kombinálják a kollégáim előtti rendszeres és módszeres megaláztatással. Azt várhatják, hogy fölmondok! Egyszerűen nem tehetem, mert akkor olyan elképesztő helyzetbe kerülök ahonnan nincs kiút. Ezért aztán tűrnöm kell, minden megaláztatást, amíg csak lehet.
Egy dolog tartja bennem a lelket úgy-ahogy és ez M barátsága, ami mesés. Egyszer volt, hol nem volt … a múltkor nagyon ki voltam bukva és megírtam neki a problémát, valami olyasmi jött vissza, amiben egy lerágott csont és egy kutya szerepelt. Az igazsághoz tartozik persze, hogy elég rendhagyó kommunikációt folytatunk, ezért elképzelhető, hogy ez nem rám vonatkozott (valamivel muszáj vigasztalnom magam) Hát, igen a történeteim nem arról szólnak, hogy engem szeretnek, hanem, hogy én szeretek.
Ha legalább egy barátom lenne, egy olyan igazi, akit felhívhatsz hajnali háromkor és aki ha segíteni nem is tud, legalább megfelez veled egy tábla csokit, puszta önfeláldozásból, hogy el ne hízz! Itt élek egy milliós nagyvárosban egy tízmilliós országban, napokat bőgök át, és nincs kinek elmesélni a problémámat.
Rosszul érzem magam a gondolatra, hogy holnap be kell mennem dolgozni. Az ember azt hiszi, hogy ilyen esetben, ő bizony összeszorítaná a fogát és csakazértis bebizonyítaná, de a dolog épp arról szól, hogy nem kapsz lehetőséget, ha csinálsz valamit meredt szemmel figyelik mikor hibázol, ha valamiben jó vagy arról a tevékenységedről meg tudni sem akarnak.
Sürgősen kell valaki aki szeret engem! Egy barát vagy egy kutya de minimum egy plüssállat! (Igen, ez NAGYON SZÁNALMAS!)
