A mai nap eseményei:
- A munkahelyemen a helyzet teljes mértékben elviselhetetlen.
- Ma elvesztettem a legjobb barátnőmet. Nem, nem halt meg, csak éppen már három hete nem tudok vele beszélni. Beszéltem vele telefonon mikor a kisfia elősször lábra állt. Nagyon boldog voltam, kértem hadd menjek ki megnézni (majd a vizsgaidőszak után). Azóta vége vizsgáimnak és nem veszi fel a telefont és nem is hív vissza. Ő az én legeslegjobb barátnőm! (Legutóbb februárban voltam nála max 2 órát egy péntek délután)
Tényleg úgy látszik, hogy minden elveszik. Az önbecsülésem leginkább. Meg a remény, hogy valaha is jobb lesz. És ez súlyos. Most így a verőfényes nyári napon azon töprengtem, hogy hányat alszom még amíg ennek vége lesz. De igazából csak a halálra várok. Mert mire, hogy jobb lesz a munkahelyemen ha elvégzem a főiskolát? Nem is hiszem, hogy hagyják majd befejezni. Hogy majd egyszer lesznek barátaim? Legalább egy? Úgyanmár, ha idáig nem! Hogy majd találkozom valakivel akivel boldogan élek addig amig, de legalább ideig-óráig? Na ja akinekbarátjasincsen.
Ezért ma (tegnap) megpróbáltam meghalni. Igazából elég light-os kis próbálkozás volt. Bezárkoztam a kocsiba és vártam mikor kapok hőgutát. Tulajdonképpen nem gondoltam, hogy meghalok, de szerettem volna elájulni, mindig érdekelt milyen érzés. Persze még ez se jött össze.
Vonz az öntudatlanság, hogy ne járjon az agyam azon mi lesz. Nem, az alvás nem jó erre, mert álmodom és nem ám sweet dreams.
Nemsokára virrad, új nap. Megint megalázás, gúny, érdektelenség, hányinger, görcsberánduló gyomor, elszoruló torok. Aztán haza, egyedül egy szobába, csokoládéfalás.
