Húsvét vasárnap. Egyedül ültem a szobámban és sírtam. Sirtam a munkahelyem miatt, az iskola miatt, család miatt és a barátok miatt. merthogy minden fronton teljes a csőd. Persze ez az én hibám.
Olyan keveset akarok az élettől. Egy munkát, hogy megéljek és hogy egy pici sikerélményt jelentsen. Lehetne családom, aki törödik velem, csak egy picit. Esetleg az iskola lehetne klassz. Vagy legalább lenne egy-két barátom. De ezek közül egyik sincs.
Legjobban a barátok hiánya fáj, mert időnkét úgy néz ki mintha lennének csakhát:
- Beszélnünk kéne, lehetne?
- Most annyi dolgom van írj e-mailt!
-Az nem az igazi ...
-Akkor majd egy hónap múlva.
-Vizsgám lesz akkor. És különben is ..
-Akkor majd csak lesz valahogy!
- Valamikor áprilisban meglátogathatlak?
- Úgyis megyek be 6-án akkor találkozunk és tudunk beszélni.
(Sms jön) A találkozót el kell halasztanunk május 7-re.
A fenti két idézet, két különböző emberrel lefolytatott két külön kommunikáció eredménye. Két emberrel akiket szeretek. Egyedül ültem a szobámban és ömlöttek a könnyeim.
