Persze túléltem, tudod, csalánba nem üt a ménnykű. De tényleg tök jó volt és a vitorlázó srác mondta, hogy ezek a hajók nem tudnak felborulni és én úgy döntöttem elhiszem neki. 
Szerencsém volt, mert pont ő vitt ki először és 40 perc után elment ebédelni, majd amikor visszajött mondta, hogy mehetek egyedül.
S lőn. Na most ekkor fellőtték a másodfokú viharjelzést és ott rohangászott a vízirendőrség az öbölben, hogy mindenkinek ki kell menni, persze az 40 perces „vitorlás múltam” nem volt elegendő, hogy ki bírjak menni erre a motoros srác (a mienk nem a rendőr) átüvöltött nekem, hogy kiviszi a többieket, és visszajön. Majd otthagyott egedül. Na ekkor jött rám a frász, mert a hajót elkapta egy széllökés, bedőlt „mint a filmeken” én meg mantrázgattam ott magamban, hogy „nem tud felborulni, nem tud felborulni”. Eközben visszajött a vitorlás „edzőm” a motorossal és így másodfokú viharjelzéssel és szakadó (na jó nem egészen szakadt) esőben megkezdődött a vitorlás oktatásom. Így ment. „A vitorlással nem a partot nézzük, hanem a vitorla első élét! – Melyik az nekije?” „Most kormányozz balra! A másik balra!” „Vitorlással nem lehet egyenesen menni CIKKCAKK!” „ Lazítsd meg a vitorlát, most kormányoz, most húzd meg a vitorlát és NE ENGEDD EL A KORMÁNYT! „Mert mindig túlkormányzol. Csak két fokot kell. (És az mennyi?) Feszítsd meg a vitorlát, még jobban!
Mindez a dráma, persze 20 m-re a mólótól zajlott, de közben egyszer rátelefonált az Ernőre a (gyaníthatóan) a vízirendőrség, mert hallottam, hogy mondja, jó csak kiviszem a kishajót, meg hogy „nem, nem hagyom itt semmi pénzért”. Közben azért remekül szórakozott. Azért amire, kiértünk dicsértek, hogy egyedül jöttem, ki amit hárítottam némileg, hogy max. a távírányítás az ide illő kifejezés. És egész héten meg voltam győződve, hogy mindenki extra bénának tart.
De azért mentünk a következő héten is. Amikor meg nem volt szél. A hajó ott ácsorog, majd becsorog a nádasba. Jön az Ernő röhögve kivontat (vajon horgászni készülök-e) majd eligazit, hogy most lazán kell hagyni a vitorlát, ez muxik mert simán utolérek egy peches kollegát. Innentől nem foglakoznak velem, én meg kissé unatkozom. Legközelebb kéne hozni könyvet vagy valamit. Aztán kinézek magamnak hajókat és megpróbálom őket megkerülni, persze nehezen sikerül és nem is mindig abból az írányból ahogy terveztem. Aztán elindulok visszafelé, megint jön az Ernő, hogy itt az ideje feladni, mert abszolút nincs szél, ebben egyedértünk, de mivel neki ott a barátnője tesznek még egy kört a motoroson és közbe leállnak trécselni valami ismerőssel. Én közben meglehetősen unatkozom, unalmamban ide-oda rángatom a kormányt ettől egy picit megindul a hajó. Hurrá, végre történik valami! Jönnek az Ernőék majd megállás nélkül mennek is, elvégre megy a hajó, az emberben meg büszkeség is van, csak nem kérem meg, hogy vontasson ki, ha ő úgy látja, nem kell. Egyszer csak elérek a kikötőig. Ott még épp idejében eszembe jut, hogy mit mondott a Zoli hogy kell befordulni, ezért úgy sikerül megérkeznem mint aki végig tudja, hogy mit csinál. Mondja is az Ernő, hogy nincs ugyan szél, de aki tud vitorlázni az vitorlával jön ki. Később megtudom, hogy volt olyan – aki már három éve jár ide- akik kézzel kieveztek. Picit büszke de titkolja.
Otthon addig rimánkodom, amíg elérem, hogy vasárnap is lemenjünk (Balatonfűzfő végül is nincs olyan messze). Ekkor szerencsém van, mert végre jó szél van és nincs viharjelzés, elég jól megy a hajó. Megint bedöl mint a filmeken én meg úgy döntök, hogy ez nekem tetszik és egész délelőtt rájátszom erre. Megint jön Ernő és mondja nem jól megyek mert az első vitorla nem kap elég szelet, nem akarom neki mondani, hogy vajmi kevéssé érdekel elvégre így is gyorsabban megyek mint életemben bármikor.
Persze dől a hajóba víz, de király. Időközben jön a Zoli (Pegan Zoli ő egy Ausztráliából hazatelepült magyar ő honosítja meg a vitorlázást Magyarországon. Egy isteni szerencse miatt még a paraolimpián is fog indulni.) És ő kiabál át nekem, hogy „kurva gyors a hajód!” Ez azért elég szép dicséret egy ilyen szaktekintélytől (nem is mellékesen ő nyerte idén a világbajnokságot, már persze parában). Amikor már bokáig vízben ücsörgők mégiscsak elhagyom a hajót, de még a parton is mondják, hogy jól mentem. Hazafelé anyu mondja, hogy amikor a Zoli kiment mondta, hogy na van egy új vitorlás versenyzőnk, mert ő még senkit nem látott aki három alkalom után így ment volna.
Igazából nem értem mire föl mondta elvégre fújt a szél, akkor lehet menni. A manőverezés meg még mindig nem megy. Most a legutolsó alkalommal kezdtem ráérezni, hogy mit is kell vele csinálni, hogy arra menjen, amire én akarom, de még azt se tudom megállapítani , merre érdemes menni, mindig nézem a többi hajót melyik megy és arra (próbálok) menni.
Ez a „vitorlás-versenyző” dolog azért szíven ütött, egész gyerekkoromban sportoló szerettem volna lenni, (még ha eltekintünk a kung-fu bajnoktól akkor is). Mindig akartam úszni, de három-négy hónap után valahogy mindig megszakadt az oktatásom. Pingpongozni is akartam és abban se voltam rossz, de már 14 voltam, mire kiderült és a szüleim nem vittek el rendes edzésre, mert a szomszéd fiút már 12 évesen alig akarták felvenni (nem tudták, mert nem akartak utána nézni, hogy a parasportokban nem foglalkoznak annyit a korhatárral, az áltiskolában meg akkor még nem játszott fontos szerepet sport, ma már igen mert a paraolimpiai szövetség elnöke az igazgató). Később próbálkoztam a vívással is. Na, abban viszont rossz voltam. Kb. sejtettem is, hogy mi várható, de már csak a „kung-fu-s múltam” miatt is mindenképpen meg kellett próbálni, hátha csoda történik. Nos a csoda akkor is elmaradt. A parasportok igazából a baleseti sérülteknek vannak kitalálva, na most egy ilyen CP-s mint én ami végső soron mégiscsak egy központi agysérülés ne akarjon vívni. Mondjuk én ezt tudtam, de hátha. Egyébként az időtájt beszéltem régi áltiskolás osztályfőnökömmel, aki, amikor elpanaszoltam neki, hogy utálja a vívóegyző, hogy ott vagyok, bólogatott, hogy igen, igazából a SAKK lenne a nekem való sport. Én meg bólogattam, hogy veled se beszélek többet.
A vitorlázás ebből a szempontból jó lenne, mert ész kell hozzá, türelem meg szerencse, de könyörgöm, ha ennél drágább sportot akarnék találni, akkor már csak a sportrepülés maradna! Nem csak, hogy drága a hajó, de folyamatosan fizetni kell a tárolásért, a hajót vinni kell a versenyre meg vissza, karban kell tartani stb. És gondolom, időnként el is avul. Az már mellékes, hogy úszni sem tudok, ami hosszú távon csak probléma lenne. Most ötször voltam lent Balatonfűzfőn az 5 tank benzin kb 40 000 Ft. Magyarországon meg ráadásul nincsenek is versenyek csak külföldön, szóval bármit is akarnék a hajóval a „hónom alatt” kéne utazni állandóan. Szóval ennyit a „vitorlás-versenyzőről”.
De azért legalább volt egy kis „nyaralásom”. Egyébként ennyi is idénre. Mert az e heti elmarad, mert megjött a Zoli új hajója és akar gyakorolni a paraolimpiára. Igérték, hogy szeptemberben és októberben ha jó idő lesz még lehet menni, de szeptember 17-én jönnek haza, utána szerintem 19-én biztos nem tartanak. Később meg már szerintem hideg van. Egyébként a fősuli is kicseszett velem, mert a tavalyitól eltérően idén a konzultációkat betették péntek-szombatra és minden hétvégén menni kell. Tehát legközelebb májusban, de inkább júniusban számíthatok rá, hogy megyek.
